PUBLIKÁCIÓINK

Mérő László - Memetika - blöff vagy új tudomány?


E tanulmányban nem részletezem a memetika tudományának és gondolatvilágának kialakulását, mivel azt már nagyon sokan megtették a legkülönbözőbb nézőpontokból. Feltételezem, hogy az Olvasó ismeri a mém fogalmát, valamint önző gén elméletet, amelyet a legtisztábban és leginkább közérthetően Richard Dawkins (1986) fejtett ki (ebben a könyvben vetette fel először a mém fogalmát is). Feltételezem továbbá, hogy az Olvasó találkozott már az evolúciós pszichológia alapgondolataival is – ha netán mégsem, indulásnak javaslom Bereczkei Tamás (1991, 1998) kiváló könyveit, vagy Pléh és mtsai (szerk., 2001) széles horizontú összeállítását.
Az evolúciós pszichológia elsõsorban a viselkedések hátterét alkotó mechanizmusok adaptív voltából indul ki. Paradigmája szerint ezek a mechanizmusok az adott faj (esetünkben a homo sapiens) túlélését segítik. Ez a paradigma az eredeti darwini elveket alkalmazza vaskövetkezetességgel az emberi viselkedések magyarázatára és előrejelzésére, nagyon sok esetben átütő sikerrel.
A memetika paradigmája szerint ezek az „adaptív programok” önálló, a genetikai háttértől függetlenül létező és szaporodó replikátoroknak tekinthetők, amelyek nem elsõsorban annak a fajnak vagy fajtának a túlélését célozzák, amelyben elõfordulnak, hanem önmagukét mint önálló replikátorokét (azaz: mint mémekét) – és ennek csak epifenoménja az, hogy többnyire az illetõ faj vagy fajta túlélését is elõsegítik. Ebből persze az is következik, hogy nem biztos, hogy tényleg mindig segítik.
Occam borotvájának a természettudományban jól bevált elve szerint csak nagyon indokolt esetben szabad bevezetni a meglevők mellé egy új alaphipotézist. A memetika bevezet a jól ismert biológiai replikátor fogalma mellé egy másik, újfajta replikátor-fogalmat. Kérdés, hogy ezzel súlyosan sérti-e az Occam borotvája elvet, vagy egy alapvető új felfedezést tesz. Azaz: tud-e a memetika olyan kérdésekre választ adni, amelyek a hagyományos evolúciós pszichológiai paradigmában megoldhatatlanok, és ha tud, akkor ezek a kérdések eléggé lényegesek-e ahhoz, hogy indokolják egy új tudományág kialakulását.
A memetika tudományával kapcsolatban felmerülő kritikák és kételyek közül talán a legalapvetőbb, hogy mindmáig kérdés, léteznek-e egyáltalán a mémek, avagy ez a tudományág egy a valóságban egyáltalán nem létező fikciót kutat. A memetika egyéb kritikáira a későbbiekben még visszatérünk, de erről a legfontosabbról már most is ejtsünk néhány szót.
Az, hogy a géneken kívül léteznek egyéb replikátorok is, már jóval a gének fizikai-kémiai természetének felfedezése előtt ismert volt. Az azonban, hogy a géneken kívül léteznek egyéb replikátorok is, nem bizonyítja, hogy a mémek is feltétlenül azok. Valóban: a memetika jelen állapotában egy elmélet, amely modellekről, azaz: fikciókról szól, és nem empirikusan közvetlenül megragadható entitásokról. Egy elméletről mindig kiderülhet, hogy az alapját képező modell a fizikai világban nem létezik. Ettől még az elmélet az empírikus ismeretek egy adott szintjén nagyon fontos összefüggésekre deríthet fényt, ahogy például a kohászat a 17-18. században a flogiszton-elmélet segítségével korábban soha nem látott fejlődést ért el.
Persze hogy a mémelmélet akkor fog bevonulni a tudomány nagy horderejű, klasszikus elméletei közé, ha a mémeket sikerül saját fizikai-kémiai valóságukban is közvetlenül megragadni. De mint ahogy a darwini evolúció tana is döntő szemléleti áttörést hozott már jóval az öröklődés molekuláris hátterének felfedezése előtt, az univerzális darwinizmus, amelynek eddigi legerőteljesebb képviselői a memetika művelői, szintén vezethet hasonló eredményre. E szempontból Lakatos (1970) nyomán a fő kérdésnek azt tekinthetjük, hogy hozzásegít-e a memetikai paradigma ahhoz, hogy ennek alapján eredményes és innovatív kutatási projectek induljanak.

A replikátorok általános elmélete

A sejtautomaták, majd a belőlük kialakult neuronhálózatok mára önálló műszaki-matematikai diszciplínává váltak, amelytől számos, a jelenlegi számítógép-architektúrák számára reménytelenül nehéz feladat megoldását reméljük. Kevésbé ismert, hogy amikor Neumann János (1964) az 1940-es években megalkotta az első ilyen struktúrákat, egészen másfajta kérdések vezették. Ő arra volt kíváncsi, hogy mik lehetnek egy önreprodukcióra képes rendszer létrejöttének a minimális feltételei. Milyen logikai mélység, illetve strukturális komplexitás szükséges ahhoz, hogy az önreprodukció lehetősége egyáltalán felmerülhessen?
A sejtautomaták megalkotásából és vizsgálatából nyert tapasztalatok arra vezették Neumann Jánost, hogy az önreprodukció alapkérdései minden bizonnyal nem matematikai-logikai természetűek, mert ebből a szempontból ez a meglepően egyszerű struktúra (amelyet azután még jelentősen tovább is egyszerűsítettek) teljesen kielégítő választ ad. Neumann számára ezzel a kérdés el is vesztette az érdekességét. A neuronhálózatok máig is érdekes kutatási témát alkotnak, de ez már az eredeti kérdésfeltevéstől független, és inkább abból adódik, hogy egy igazán jól feltett kérdés (ezúttal: Neumanné) gyakran sokkal messzebbre mutat, mint csupán a kérdésre adott közvetlen válasz.
Érdekes módon a kémikusok is hasonló eredményekre jutottak, amikor az önreprodukció kémiai minimumát kutatták (Gánti 2000). Manfred Eigen és munkatársai, illetve velük párhuzamosan Gánti Tibor arra jutottak, hogy az önreprodukció kémiai minimuma is meglepően egyszerű. Például a Gánti által felfedezett és kemotonnak nevezett kémiai struktúra is egyértelműen képes önreprodukcióra.
Egy másik jól ismert egyszerű és önreprodukcióra képes struktúra a számítógépes vírus. A számítógép mint alapstruktúra egy újabb közeget teremtett az önreprodukáló entitások létrejöttéhez. Ennek a replikátornak az evolúciója még nagyon az első pillanatokban tart, így e vírusok természetes viselkedéséből empírikus következtetések levonására egyelőre még nemigen van módunk, viszont néhány érdekes kísérleti eredmény máris született.
A legérdekesebb talán Thomas Ray TIERRA nevű programja (Ray 1992), amely a számítógép memóriájában létrehozott egy vírustenyészetet, ahol vírusok életképességét az befolyásolta, hogy önmaguk reprodukálásához mennyi műveletet (“energia”), illetve memóriát (“terület”) használnak. A vírus új példányának másolása közben azonban egy véletlenszerűen kiválasztott bit mindig átbillent (“másolási hiba”). Nos, noha Ray az alapvírust a legjobb tudása szerint írta meg a lehető legrövidebbre 80 utasításból, idővel sokkal rövidebb működőképes programok is megjelentek a gép memóriájában. Sőt, megjelentek mindenféle furcsa programok, amelyek önmagukban ugyan nem voltak képesek szaporodni, de más vírusok jelenlétében igen, merthogy azok egyes kódrészleteit használták a saját szaporodásukhoz (és így persze nagyon rövidek tudtak lenni). Majd megjelentek olyan vírusok, amelyek ezt nem hagyták, de idővel ezeket is elkezdték felhasználni ismét más vírusok. Hosszabb idő után egy nagyon is bonyolult (bár persze teljesen absztrakt) ökoszisztéma alakult ki Ray számítógépének memóriájában, és ahányszor újraindította az egész rendszert, annyiféle.
Eddig háromféle replikátort említettünk: a sejtautomatát, a kemotont és a számítógépes vírust. Ezek esetében semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy valóban képesek önmaguk újabb és újabb példányait létrehozni, azaz valóban replikátorok. Nyilván ilyen a gén is. Már ennyi is indokolhat egy olyan kutatási irányt, amely azt kérdezi, hogy mi a közös ezekben a különféle közegekben létrejövő, különféle szaktudományok által vizsgált, de egy fontos közös tulajdonsággal mindenképpen rendelkező dolgokban. Ezt a kutatási irányt nevezik újabban általános replikátorelméletnek. Az eddigi kutatási eredmények talán legjobb összefoglalója Robert Aunger (2002) könyve, amelynek címe, The electric meme is mutatja, hogy e kutatások teljes természetességgel veszik be a replikátorok közé a mémeket is, és éppen azt remélik, hogy az általános replikátorelmélet keretében fogjuk ezek természetét jobban megérteni.
Van még néhány más jelölt is, amelyekről erősen gyanítható, hogy szintén replikátorok. Ilyenek a prionok (olyan fehérjék, mint például a kergemarhakór okozója, amelyek a tercier struktúrájukat – azaz: egy szerzett tulajdonságot! – képesek átörökíteni más, nem ilyen tercier struktúrájú fehérjékre, ámbár egyelőre még vitatott a biológusok között, hogy tényleg ez történik-e, vagy esetleg jelen van egy eddig még fel nem fedezett gén is). Sok szempontból replikátornak tekinthetők a tudományos állítások is – erre majd a replikáció logikájáról szóló részben térünk vissza. Egy egészen másfajta replikátor lehet a pénz is, amely tőkeként viselkedve szintén képes reprodukálni önmagát. A pénz önreproduktív tulajdonságairól a replikáció logikájáról szóló részben be fogok mutatni egy párhuzamot, de érdemben ezt más helyütt fogom majd kifejteni.

Az univerzális darwinizmus

Darwin számára a legnagyobb elméleti problémát az okozta, hogy nem tudta világosan megmondani, valójában mire is irányul a természetes szelekció. A válasz első ránézésre természetes: az egyedre. De ha ez így van, akkor számos a természetben ténylegesen előforduló jelenség, például az altruizmus élesen ellentmond Darwin elméletének. Darwin végül is nyitva hagyta ezt a problémát, bár a naplójában találhatók olyan megjegyzések, mint például: lehet, hogy a természetes szelekció úgy fejti ki a hatását, mintha az egész méhcsalád egyetlenegy organizmus lenne.
Az önző gén elmélet azt a választ adja erre a kérdésre, hogy a természetes szelekció valójában a génre hat. Ez az elmélet sok korábban megoldhatatlan kérdésre (így az altruizmus létezésére is) megnyugtató választ ad, bár nem kényszerítő erejű választ: fennmarad annak a lehetősége, hogy a génszelekció mellett a természetes szelekció magasabb szinten, csoportokra, fajtákra vagy akár egész fajokra is hathat. Ráadásul ha a darwinizmust egyéb replikátorokra is ki akarjuk terjeszteni (és ennek a törekvésnek semmilyen eddig ismert természeti törvény vagy tény nem mond ellent), akkor nem kerülhetjük el, hogy Darwin eredeti gondolatait újrafogalmazzuk.
Dawkins (1986, 236.o.) ezt írja a mémekkel kapcsolatos eszmefuttatásában: “Én lelkes darwinista vagyok, de azt hiszem, a darwinizmus túlságosan nagy elmélet ahhoz, hogy csak a génekre korlátozzuk alkalmazását. Az én tézisemben a gén csupán analógia.” Mint azóta kiderült, ez az analógia nagyon is termékeny, de elkerülhetetlenül nyitva hagyja a kaput az olyasfajta kritikák számára, mint hogy az egész memetika csak egy lapos analógia (Gould 1991).
Az univerzális darwinizmus paradigmáját talán így fogalmazhatjuk meg: Ha egyszer valami replikátor, akkor az replikálódni akar, minden egyéb cél és értelem nélkül. Ennek gátat csakis a környezet erőforrásai, valamint az ugyanazokért az erőforrásokért versengő egyéb replikátorok szabnak. Ugyanakkor a replikáció sohasem tökéletes, a másolási hibák folytán újabb és újabb replikátor-jelöltek jönnek létre. Ezek közül választja ki a természetes szelekció a túlélésre alkalmasakat, és szabja meg túlélésük, elterjedésük mértékét.
Ha így fogalmazunk, az már nem csak egy analógia, hanem egy általánosított elmélet, amelynek érvényességéről ugyanúgy meg kell győződni, mint ahogy tette a tudomány korábban Darwin eredeti elméletével. Más szóval: az elvet alátámasztó vagy cáfoló adatokat kell gyűjteni, és konzisztens elméleteket kell kidolgozni az univerzális darwinizmus elve alapján.

A koevolúció fogalma

Az univerzális darwinizmus paradigmája elsősorban abban különbözik az eredeti (biológiai) darwinizmustól, hogy megengedi azt, hogy egymástól egészen eltérő természetű replikátorok egyidejű versenye folyjon azonos pályán. Ha például feltesszük, hogy a gének és a mémek egyaránt replikátorok, akkor ezek ugyan egészen másfajta erőforrásokért versenyeznek (az egyik biológiai, a másik szellemi erőforrásokért, durván leegyszerűsítve: az egyik táplálékért és területért, a másik figyelemért és imitációért), de eközben kölcsönösen megváltoztatják a verseny feltételeit egymás számára.
A géneket nem érdekli a mémek túlélése, csakis saját maguké, míg a mémeket a gének túlélése hagyja tökéletesen hidegen. Itt láthatjuk, hogy milyen mélyen különbözik az evolúciós pszichológia és a memetika paradigmája annak ellenére, hogy mindkettő velejéig darwinista. Az evolúciós pszichológia a hagyományos (biológiai) darwinizmus talaján áll. E szerint a gének versenye alakítja ki az adaptív viselkedéseket is, és így ezek a viselkedések eleve csak az adott faj túlélését szolgálhatják – ha esetleg nem rögtön világos, hogy hogyan és miért, akkor a feladat ennek kiderítése. A memetika az univerzális darwinizmus talaján áll, és lehetségesnek tartja, hogy a két önálló replikátor érdekei akár homlokegyenest eltérőek legyenek.
Az univerzális darwinizmus számára az első és legfontosabb kérdés az volt, hogy egyáltalán lehetséges-e az, hogy két különböző jellegű replikátorra egyidejűleg hasson az evolúciós folyamat. Nem vezet-e ez logikai ellentmondáshoz?
Nos, erre a kérdésre Lumdsen és Wilson (1981), illetve Cavalli-Sforza és Feldman (1981) viszonylag hamar megadták a választ. Bár a két szerzőpár paradigmája és matematikai modelljei sok ponton eltérnek (mindkét páros hagyományos darwinista, de az előbbiek azt akarták modellezni, hogy hogyan alakítják a gének a kultúrát, az utóbbiak pedig a kultúra hatását a génekre), mindkét modell egyértelműen bizonyítja, hogy többféle replikátor egyidejű evolúciója még akkor sem vezet logikai ellentmondáshoz, ha a két replikátorra vonatkozó kétféle evolúció sebessége között több nagyságrendnyi különbség van. Kaufmann (1993) számos elegáns általánosítást talált ezekhez a matematikai modellekhez, amelyekből egyértelművé vált, hogy a modellek konzisztenciájához nem szükséges egyik evolúciós folyamat prioritását sem feltételezni.
Ezt a folyamatot, amikor több különböző evolúciós folyamat áll kölcsönhatásban, koevolúciónak nevezték el. A koevolúció létezése tehát logikailag nem ellentmondásos, bár következményei néha furcsák, és a hagyományos darwini szemlélet számára szokatlanok. Susan Blackmore (2001, 66. o.) szellemes hasonlatával: “A memetika szerint a gének kutyává válhatnak, és a mémekből gazda lehet – vagy talán még derűsebb kép, hogy a póráz mindkét végén egy-egy kutya ugat –, és mindegyik őrülten rohan, hogy saját önző másolódását szolgálja.” És ez nem csak a gén és a mém, hanem valamennyi replikátorfajta kölcsönhatásaira érvényes.
Sőt, ha az univerzális darwinizmus érvényes, akkor a hagyományos darwini szemlélet számára még szokatlanabb jelenségek is előfordulhatnak. Az még senkit sem lepett meg, hogy a gének képesek kulturális jelenségeket, azaz mémeket létrehozni. De ha a szimmetria érvényes, akkor ez fordítva is igaz. És itt most nem a genetikában jól ismert pleiotropiáról beszélek (amikor egy génnek több hatása is lehet), és nem is az exaptációról (amikor egy gén számára a megváltozott környezet funkcióváltást eredményez), vagy egyéb hasonló jelenségekről. Hanem arról, hogy a mémek (már feltéve, hogy léteznek és valóban önálló replikátorok) képesek lehetnek új géneket is létrehozni.
Ez úgy történhet, hogy van mondjuk egy olyan gén, amelynek a jelenléte a hordozóját kiváló squash-játékossá teszi. Tegyük fel, hogy ennek a specifikus génnek semmi más hatása nincs, még csak más sportban sem segíti a kiválóságot. Amíg a squash nincs kitalálva, vagy ugyan ki van, de nem terjedt el, addig ez a gén mint gén nem létezik: nincs semmiféle fenotípusos manifesztációja, nem más, mint egy esetleges nukleinsav-szekvencia, amely egyesekben összeáll, másokban nem, de nem is tudunk róla, hogy kiben van meg és kiben nincs. Nem hat rá a természetes szelekció. Ha viszont a squash-mém elterjed, és a kiváló squash-játékosok szelekciós előnybe kerülnek (rajong értük a másik nem), akkor ez az eddig esetleges nukleinsav-szekvencia génné válik: innentől fogva lesz fenotipusos manifesztációja, és hatni fog rá a természetes szelekció.
Lehet, hogy a kiváló zenei vagy matematikai tehetséget eredményező nukleinsav-szekvenciák is így váltak génné. Jelenleg ugyan még nem tudjuk lokalizálni ezeket a géneket a géntérképben, de azt tudjuk, hogy ezek a tulajdonságok jelentős mértékben öröklődőek, tehát genetikai hordozói is kell hogy legyenek. De nem biztos, hogy ezek a hordozók mindig is gének voltak – amíg nem létezett matek vagy zene, addig nem lehettek azok (hacsak nem egyfajta exaptáció történt, ami eléggé valószínűtlen).

A replikáció logikája

Neumann János, miután megoldotta azt a problémát, hogy miből áll az önreprodukció logikai minimuma, a továbbiakban már nem találta érdekesnek a kérdést. Sajnos nem élte meg a kettős spirál, majd a genetikai kód felfedezését, ami pedig ismét nagyon is érdekessé tehette volna számára a problémát.
A számítógépes vírusok alapvetően különböznek a sejtautomatáktól abból a szempontból, hogy tartalmazzák saját létrehozásuk egyfajta kódolt leírását is, míg az utóbbiak nem. Neumann még nem tudhatta, de mi már igen, hogy ugyanebben különböznek a gének is a kemotonoktól.
Ez az a pont, ahol a replikáció logikája újra nagyon is érdekes kérdéssé válik, és egy váratlan kapcsolat bukkan fel a 20. század legfontosabb matematikai logikai felfedezésével: Gödel tételével, de még inkább az ehhez a tételhez elvezető logikai mechanizmusokkal. Ezt a kapcsolatot D. R. Hofstadter fedezte fel. Az alábbi táblázat (a sorok értelmezését követő) első két oszlopa Hofstadter (1998: 553. o.) Központi Dogmatérképe nyomán készült. A harmadik oszlop ennek a gondolatnak a mémekkel, illetve a kognitív sémaelmélettel való meglepően szoros kapcsolatát mutatja. A negyedik oszlop pedig ugyanezt az analógiát viszi tovább arra az esetre, ha a pénzt is önálló replikátornak tekintjük.

Táblázat

A táblázatnak a középső vastag vonal feletti része az önreprodukció rendszerkörnyezetét írja le, az az alatti rész pedig az önreprodukció logikáját ebben a rendszerkörnyezetben. Az első két oszlop így önmagában aligha teljesen érthető, de mivel korrekt megértéséhez a Hofstadter-könyv teljes 16. fejezete elengedhetetlenül szükséges, itt csak hivatkozok erre. A lényeg az, hogy, mint Hofstadter felfedezte, a Gödel-tétel bizonyításához vezető mechanizmus, illetve a genetikai önreprodukciós mechanizmus között pontos logikai izomorfizmus áll fenn. Ha például a tudományt mint a levezethető formális állítások összességét tekintjük, akkor a tudományos állítások is bizonyos értelemben replikátoroknak tekinthetők.
A táblázat harmadik oszlopa ugyanezt a párhuzamot rajzolja meg a pszichológia sztandard kognitív sémaelméletével – és mint kiderül, itt a mémfogalom éppen mint replikátor találja meg a helyét. Ez egyébként választ ad arra a kérdésre is, amelyet Mérő (2001) még mint nagy rejtélyt taglal: hogy ugyanis a kognitív sémák és a mémek “természetrajzi” leírásai között nem sikerült semmi érdemi különbséget találnia. A fenti táblázat teljes értékű választ ad arra, hogy mi az alapvető fogalmi különbség a mém és a kognitív séma között.
A harmadik oszlopban található két nagy kérdőjel a memetikával szembeni korábban is említett legfontosabb kritikákat erősíti, ugyanakkor el is helyezi a kérdést az önreprodukció logikai sémájában. Valóban, ezek még nincsenek felfedezve, de épp az erős logikai izomorfia valószínűsíti (legalábbis a jelen tanulmány szerzője számára) azt, hogy előbb-utóbb fel lesznek fedezve, mint ahogy Mengyelejev periódusos rendszerében az akkor még hiányzó elemek is azóta mind fel lettek fedezve. Az első nagy kérdőjel betöltése a pszichológia számára lenne nagy lépés, a másodiké a biológia számára. A memetika napjainkban alakuló tudományának egyik fontos szerepe az lehet, hogy egy konzisztens paradigmát ad ezekhez a kutatásokhoz.
A negyedik oszlopot itt nem részletezem, erre majd egy másik, hosszabb tanulmányban kerítek sort. Azért került mégis ide ez az oszlop is, mert minden bizonytalanságával együtt azt mutatja, hogy az önreprodukció logikai sémája további replikátorokra is érvényes lehet. Különösen azért érdekes ez, mert míg az első három oszlop olyan replikátorról szól, amelyekbe bele van kódolva replikálásuk módja is (és ezért a logikai izomorfizmus valójában eléggé természetes), a pénz esetében ez nem áll fenn: ott ez a közvetítőbe van kódolva és nem a replikátorba magába. Ezzel együtt, az analógia még így, részletesebb elemzés nélkül is figyelemre méltó – főleg ha figyelembe vesszük, hogy amennyiben a pénz is egy önálló replikátor, akkor az is koevolúcióban kell hogy legyen a többi replikátorokkal!


A memetika alternatív világképe

A memetika sok esetben nagyon frappáns (és velejéig darwini elvű) választ adott arra, hogy miként lehetséges bizonyos nyilvánvalóan nem adaptív viselkedésmódok (sőt, akár biológiai jegyek) hosszú távú fennmaradása. A memetika eddigi leglátványosabb eredményeit Susan Blackmore (2001) könyve foglalja össze, itt csak néhány példát említek: miért beszélünk ennyit? miért gondolkodunk megállás nélkül folyamatosan? miért ilyen nagy az agyunk? hogyan mehetett végbe a nyelv evolúciója? miért marad fenn az örökbefogadás gyakorlata?
Továbbra is kérdés azonban, hogy az a tény, hogy ezekre a problémákra a memetika nagyon frappáns és konzisztens magyarázatot ad, elegendő indok-e arra, hogy egy korábban egyáltalán nem feltételezett, és közvetlenül empírikus úton egyelőre megragadhatatlan új entitás (a mémek) létezését kiinduló hipotézisként kezeljük. A memetika kritikusai szerint azok a problémák, amelyek megoldásában a memetika jeleskedik, piszlicsáré kérdések az evolúciós biológia és pszichológia nagy kérdései mellett. Ráadásul, mint a hiresen szkeptikus matematikus, Martin Gardner írja (idézi: Aunger 2000: 2. o.): “A memetika nem egyéb, mint egy bonyodalmas terminológia arra, amit mindenki tud, és amit az információtranszfer terminológiájával sokkal jobban ki lehet fejezni … A mém fogalma olyan általános, hogy teljesen haszontalan, több zavart eredményez mint világosságot, és én azt jóslom, hogy ez a fogalom hamarosan el lesz felejtve, mint a többi értéktelen nyelvi cikornya.”
A kérdés ma még nem dőlt el. Érdekes, hogy a korábban említett élesen darwinista biológus S. J. Gould és a matematikus M. Gardner egyaránt nagyon kevéssé fogékonyak az univerzális darwinizmus gondolata iránt (noha azt nem is kritizálják), és elkerülte a figyelmüket, hogy eddig egyedül a memetika követői próbálták az univerzális darwinizmus paradigmájának következményeit következetesen végiggondolni.
Mindenesetre, a memetika elmélete már eddig is tudott néhány olyan kérdésre konzisztens választ adni, amelyek a hagyományos evolúciós paradigmák keretében megoldhatatlannak tűntek. Néhány olyan kérdés esetében pedig (például az altruizmus, a vallás vagy a szex), amelyekre a hagyományos evolúciós pszichológiai elméletek adnak egyfajta konzisztens választ, a memetika nagyjából egyenértékű alternatív szemléletet kínál, tág teret adva ezzel az experimentum crucis jellegű vizsgálatok tervezésének. Mint a fenti táblázat mutatja, a memetika jól illeszkedik számos egyéb tudomány gondolatvilágához is. A memetika paradigmája különösen alkalmasnak ígérkezik arra, hogy keretében felgyorsuljon a hagyományos társadalomtudományi és természettudományi elméletek integrálódása (Pléh 2000, Sperber 2000, László 1999).
Befejezésként lássunk még egy példát, ahol különösen erősen különbözik a memetikai és az evolúciós pszichológiai paradigma hatása nemcsak a tudományos, de a hétköznapi világszemléletre is.
Szokás mondani, hogy napjainkban a helyzet súlyos: itt állunk az információs kor és az információs társadalom küszöbén egy olyan aggyal, amely a kőkorszakban fejlődött ki, és a vadászó-gyűjtögető életmód biztosította az adaptív voltát. Mármost: Hogyan tudhat ez a kőkorszaki agyunk megfelelni az információs társadalom kihívásainak? Az evolúciós pszichológia szemléletmódjához ez a pesszimizmust sugalló kérdés teljesen illik: valóban, ez napjaink nagy problémája, és a kilátásaink nem túl rózsásak.
A memetika szemléletmódja egészen másképp láttatja ezt a kérdést. Eszerint valamikor a kőkorszakban (vagy nem sokkal azelőtt) kialakult egyfajta agy, amely mémeket képes létrehozni, tárolni és főként: reprodukálni. Ez a tény kikényszerítette ki a mémreprodukciós eszközök evolúcióját a kőtábláktól a világhálóig. Tehát: nem az a helyzet, hogy itt állunk az információs kor kezdetén kőkorszaki aggyal és joggal aggódunk, hogy mi lesz ebből. Hanem: ott állt homo sapiens a kőkorszakban egy információs társadalomra alkalmas aggyal. Megjelent egy újfajta replikátor, és ebből a tényből adódóan az evolúció kikényszerítette, hogy a mémek egyre hatékonyabban tudják reprodukálni magukat, és létrejöjjön az információs társadalom.
Ha a mémelmélet érvényes tudományos elméletnek bizonyul, és ez a paradigma általánosan elfogadottá válik, akkor az emberiség meg fog tanulni együtt élni azzal a gondolattal, hogy nemcsak testileg, hanem lelkileg is önző replikátorok termékei vagyunk. Az előbbit a Darwin utáni másfél évszázad alatt nagyjából tudomásul vettük, és ez után talán már az utóbbi sem fog különösebb megrázkódtatást okozni. Ha pedig a memetika egy tudományos zsákutcának bizonyul, akkor ugyanezeket a tanulságokat egy másik, érvényesebb elmélet keretében vesszük majd tudomásul. Ez esetben a memetika úgy vonul majd be a tudománytörténetbe a flogiszton- és az éterelmélet mellé, mint egy téves elmélet, amely tévedéseivel fontos jelenségekre hívta fel a figyelmet, és alapvető szemléleti változásokat készített elő.


Felhasznált irodalom

A memetika eredményeiről való naprakész tájékozódás legfőbb forrásaként javaslom a Journal of Memetics-et: http://jom-emit.cfpm.org/

Aunger, R. (szerk., 2000): Darwinizing culture. New York: Oxford University Press.
Aunger, R. (2002): The electric meme. New York: The Free Press.
Barkow, J. H., L. Cosmides és J. Tooby (szerk.) (1992): The Adapted Mind. New York: Oxford University Press.
Bereczkei Tamás (1991): A génektől a kultúráig. Budapest: Cserépfalvy.
Bereczkei Tamás (1998): A belénk íródott múlt. Pécs: Dialóg Campus.
Blackmore, S. (2001): A mémgépezet. Budapest: Magyar Könyvklub.
Calvin, W.H. (1997): A gondolkodó agy. Budapest: Kulturtrade.
Cavalli-Sforza, L.L., Feldman, M.W. (1981): Cultural transmission and evolution. Boston: Princeton University Press.
Cziko, G. (1995): Without Miracles: Universal Selection Theory and the Second Darwinian Revolution. Cambridge: MIT Press.
Csányi Vilmos (1979): Az evolúció általános elmélete. Budapest: Akadémiai.
Csányi Vilmos (1988): Evolúciós rendszerek. Budapest: Gondolat.
Davies, P. (2000): Az ötödik csoda. Budapest: Vince.
Dawkins, R. (1986): Az önző gén. Budapest: Gondolat.
Dawkins, R. (1989): A hódító gén. Budapest: Gondolat.
Dennett, D. (1998): Darwin veszélyes gondolata. Budapest: Typotex.
Donald, M. (2001): Az emberi gondolkodás eredete. Budapest: Osiris.
Gánti Tibor (2000): Az élet mivolta. Az élet mivolta, az élet princípiuma, az élet és a halál szintjei. Budapest: Műszaki.
Gould, S.J. (1991): Bully for Brontosaurus. New York: Norton.
Hofstadter, D.R. (1998): Gödel, Escher, Bach. Budapest: Typotex.
Kauffman, S.A. (1993): The origins of order. New York: Oxford University Press.
Kolin Péter (2002): Evolúció és kultúra. Információs társadalom II/3. 78-128.
Lakatos Imre (1970): The methodology of scientific research programmes. In: I. Lakatos, A. Musgrave (szerk., 1970): Criticism and growth of knowledge. Cambridge: Cambridge University Press, 91-196. o.
László János (1999): Társas tudás, elbeszélés, identitás. Budapest: Scientia Humana-Kairosz.
Lumdsen, C.J., Wilson, E. O. (1981): Genes, mind, and culture. Cambridge: Harvard University Press.
Mérő László (2001): Új észjárások. Budapest: Tericum.
Neumann János (1964): A számológép és az agy. Budapest: Gondolat.
Pléh Csaba (2000): A gondolatok terjedési mechanizmusai: mémek vagy fertőzések. In Replika, 40: 165-185.
Pléh Cs., Csányi V., Bereczkei T. (szerk., 2001): Lélek és evolúció. Budapest: Osiris.
Ray, T.S. (1992): An approach to the synthesis of life. In: C.G. Langton et al (szerk.): Artificial life II. Redwood City: Addison-Wesley, 371-408.
Smith, J. M., Szathmáry Eörs (1997): Az evolúció nagy lépései. Budapest: Scientia.
Sperber, D. (2000): A kultúra magyarázata. Budapest: Osiris.
Tomasello, M. (1999): The Cultural Origins of Human Cognition. Cambridge: Harvard University Press.

CÉGÜNKRŐL